2024.06.27.
Engem a buszvezetés segített át a nehéz időkön
Az egész még 2012-ben kezdődött, amikor az egyik buszsofőr barátom megengedte azt, hogy beüljek az egyik buszba. Ez egy nagy, robosztus, csuklós Ikarus 280-as volt. Mikor beültem a buszba, megfogtam a kormányt és belenéztem a tükörbe, akkor azt éreztem, hogy „úr Isten, meg is érkeztem”. Szinte beszélt hozzám az a busz. Ott tudtam, hogy nekem ez a célom, nekem ezt kell csinálnom. Azonnal otthon éreztem magamat a járműben, mintha mindig is ott ültem volna abban a székben, minthogyha ott születtem volna.
Sajnos nem tudtam azonnal belekezdeni a sofőrképzésbe, mert akkoriban a Vasútépítő Zrt-nél dolgoztam, villamos, kisvasút és nagyvasút vágányokat építettünk, és a munkám nem tette ezt lehetővé. Végül 2015-re jutottam el oda, hogy letettem a D kategóriát.
Miután megszereztem a szükséges papírokat, az Arrivánál kezdtem a Bogáncs utcában. Később átmentem a BKV-hoz, de az Arriva járműparkja szimpatikusabb volt számomra. A BKV után még kipróbáltam magam más szakágakban is, aztán jöttem vissza az Andor utcába, mert az embernek a szíve csak-csak hazahúz, mert akkor érzi magát otthon, amikor a buszban ül és dolgozhat. Illetve ez nekem nem munka, hanem nekem ez a hobbim. És vagyok olyan szerencsés, hogy van egy olyan cég, amelyik ezt nekem még meg is fizeti.
Bármikor lelki problémáim voltak, engem a munkám segített ár a nehéz időkön. Az, hogy ennyire tudtam szeretni és tisztelni a munkámat. Számomra mindig az volt az öröm, amikor hajnal 2-kor felkelek, mosdás, borotválkozás, belebújok a frissen vasalt egyenruhámba, aztán beülök a buszba, élem az életem és csinálhatom azt, amit szeretek és élvezek.
Volt olyan, amikor egy megállóhoz érve azt láttam, hogy egy testesebb hölgy fekszik a megállóban. Behúztam a kéziféket és kértem az egyik utast, hogy segítsen. Kiszaladtunk, felállítottuk, sőt még a lépcsőházig is elkísértük. Igaz, hogy 5 perc késést okozott, de nem tűnt fel senkinek, és abból az 5-ből még 3 percet be is hoztam a végéig. Mert az ember a munkavégzés közben is megpróbál ember maradni, és ez adja ennek az egésznek a szépségét.
Volt olyan is, hogy egy 3 éves kisgyerek jött, nézett hatalmas, csillogó szemekkel és folyamatosan mesélt nekem. A végállomáson fogtam és beültettem a volán mögé. Hát azóta óriási barátok vagyunk. Bármikor meglát, már messziről köszön, hogy „szia, barátom!”. Mindig bearanyozza a napomat.
Úgy gondolom, hogy valahol meg kell találni azt az arany középutat, hogy még a szolgáltatónak is eleget tegyek, de az utasoknak is jó legyen, hiszen utasbarátok vagyunk.
Danó Ottó
9 éve autóbusz-vezető